Tegnap: Übü-király, vagy a lengyelek az Örkényben, drámatagozattal & N.-el. Hüledezés, kellemes szórakozás, némi elgondolkodás, intenzív elgondolkodás, fejfájás.
Véletlenül újabb fic-ötlet (hál'Istennek a darabtól független.) Nem kéne. Május van. MÁJUS.

Egy hölgy odajött a metrón megkérdezni, hol vettem a cipőmet.

Ma: A tanítványom lemondta az órát, hále és lúja - volt időm törleszteni a linkcseréket, befejezni a házimat, és bűnös élvezetként nézni a RuPaul's Drag Race-t [Katya-nak szurkolok. Vonzalmam a divatműsornak beállított valóságshow-k felé örök és érthetetlen.]

Az alkalmazott nyelvészett szemináriumomon felvettem a megdöbbentően jól sikerült bibliográfiámat & futottam a kulturális konferenciára, amiről csak azt tudtam, hogy előadok rajta, de hogy mikor, kiknek és mit, az nem derült ki. Szerencsére interjú-formában volt, és megnevettettem a közönséget, szóval siker.

(Talán ez van az írással is, hogy szeretek emberekből érzéseket kiváltani, és megírkatni már csak nem fogom őket élesben, tehát nevessenek.)

Nosztalgikusan elnyammogtam a török konyhán, és volt egy előadó az afrikai Kamerunból. Újra és újra ráébredek, milyen szégyenletesen takonyhülye vagyok földrajzból, mert semmit sem tudtam az országról; 250 különböző etnikum él együtt ott, akiknek a létezéséről fogalmam sem volt, és ez egyszerre tölt el szégyennel és lelkesedéssel, mert még pótolhatom az ismereteimet, és tessék, megadatott nekem, hogy találkozzak valakivel, aki onnan érkezett (az előadóteremben jóformán én voltam az egyetlen fehér ember, és volt valami baromi felszabadító ebben.)

Hazafelé kitört egy sárga, nyári vihar, ami feleselt a kerünk fáival és esőt hozott. Jó lett volna egyszerűen kilépni az ablakon, és elindulni a levegőben, a mennydörgés robaját követve. Néha elhiszem, hogy nem esnék le, ha eléggé hinnék benne.