Vettem egy tábortűzillatú sampont, csak úgy, mert-megérdemlem alapon, és a szokott Karma-parfümöt. (Az előttem lévő vásárló megkérdezte, melyikek a férfi samponok. "A samponoknak nincs neme," az eladó azt felelte. Okok, Amiért a Lushnál Vásárolok, Ha Tehetem #111)

Közeledik a vizsgaidőszak, és valahogy nem eléggé... bosszant. (Még tizennyolc nap.) Azt mondom magamnak: idáig mindig megoldottad. [Ez most persze államvizsga.] Azt mondom magamnak, majd foglalkozom vele, ha odaértem; de, az örök pesszimista és az apja lánya, egyre azt várom, hogy az élet kiüsse a fogaimat, hogy a legapróbb reménykedésért cserébe vérezve felszakadjon az ínyem, és pofára essek.

Daredevilt nézek és Wes Anderson filmeket. Színeket és hangulatokat keresek. 

Volt egy közepes írói blokkom. Évek óta ontom a novellákat, hozom a fejezeteket, és most csak bámultam a blogot - nem fog menni. meg fog szakadni. jövőhéten nem lesz friss, és ha akkor nem, akkor azután sem, és aztán sem, és aztán sem--- de aztán valamit mindig írtam. Félek, hogy nem elég változatosak a fandomok, hogy a szokott olvasóim itt hagynak. 

Főztem magamnak. Messze túlbecsültem a fogyasztásomat, túl sok az alapanyag. Még mindig van egy fazék kifőzött penne-tészta, ragacsos és összetapad, de jó sós, és finom, fűszeres hozzá a szósz. 

Rákattantam az egészségemre. Mintha most jöttem volna rá, hogyha valami bajom van, akkor az megoldható, de most túlzásba viszem - a nem megfelelő működés legapróbb jelére is dühvel sújtok le. Ez nem félelem, hogy valami bajom van, ez harag. Rendbe akarok jönni.

Vettem új ruhákat. Már régóta nem zavar a tükörképem.

Félek, hogy nem fér majd minden bele az életembe. Huszonhárom vagyok. A napok gyönyörűek, de szétperegnek.