Volt egy rémálmom ma este. (Régebben minden este rémálmom volt, szóval jobb ez így.) Élt velünk egy férfi. A haja fekete volt, a szeme kék. Nem abban a házban éltünk, ahol most, hanem ködlő erdőknél, egy szakadék közelében, egy tónál. Minden nap a küszöbön egy halott kutyát találtunk, kivéreztetve, eltört csontokkal. (A férfi ölte meg őket.) A saját kutyánkat a nappaliban terítette ki. (Valóságosak voltak a szagok, az ázott és vértől lucskos szőr szaga, a kezdődő hullabűz; a bunda tapintása, az ernyedt izmok.) A bátyám elásta a tetemeket. 

Amikor a férfi a házban volt, érezni lehetett a jelenlétét. Az árnyékok megnyúltak. Érezted, hogy figyel téged, a tekintete a tarkódra tapadt. Álmomban egy narancssárga vészfény villogását néztem. Tudtam, hogyha kialszik, akkor elvesztünk. Tudtam, hogyha az összes fény kialszik, elvesztünk.

A szüleim tévét néztek. Nem akartak törődni a férfival. 

A bátyám elásta a kutyák tetemét. A férfi aztán macskákat gyilkolt, és a verandára hozott egy vak krokodilt. A krokodil próbált megtámadni minket, de nem látta, hol vagyunk. Megszántuk, befogadtuk. Megölte őt is.

Egyikünknek sem jutott eszünkbe lázadni ellene. Egyikünk sem ragadott fegyvert. A férfi eljött, újra és újra. 

Aztán azt akarta, hogy menjünk vele. 

A kezében kés volt.

Aztán felébredtem.