2014. március 7., péntek at 7:41 with
Néha elfelejtem, miért írok blogot (mármint személyes blogot) (mármint azon túl, hogy így legalább nem a Facebook-falamat spammelem)
Aztán eszembe jut, hogy túl sok mindent felejtek el. És nem tudom, mennyi értelme van belekapaszkodni ezekbe a napokba, ezekbe a percekbe.
Nem sok mindenre emlékszem a gyerekkoromból, de emlékszem azokra a délutánokra, amik örökké tartottak. A fények lassú változására. A lehetőségekre.
Huszonkétszer tett meg velem egy kört a Föld a Nap körül, egy víz- és sziklabolygó egy izzó, ragyogó csillag körül, és olyan, mintha az egész utat átaludtam volna.
És talán ha leírom, ébren tudom tartani magam.
- Van egy új szobanövényem. Mániákus tempóban és lelkesedéssel adoptálom őket.
- A héten befejeztem a Moon is a Harsh Mistress-t, a Streetcar Named Desire-t olvastam, a Playboy of the Western World-öt, a Rómeó és Júliát nem (szégyenszemre), pár oldalt újra Kafka Átváltozásából (csak hogy emlékezzek, ismét; amikor először olvastam, a buszon, rosszul lettem, szédültem, abba kellett hagynom, hányingerem volt - és imádtam), felcsaptam pár Hannibal-fanfictiont és elképesztően jól esett.
- Ez az első olyan hétvégém hosszú-hosszú idő óta, hogy nincs egy halom dolgom. Használhatnám arra, hogy pótlok, haladok vagy előre dolgozok, de a jelek szerint arra használom, hogy elkeseredetten és bármiféle különös cél nélkül egyszerűen csak legyek, még csak fel sem öltöztem, meg sem fésülködtem, és van ebben valami elmondhatatlanul felszabadító. Olyan, mintha elpusztíthatnék, elveszíthetnék valamit.
- Behoztam a lemaradásomat a Supnatból és a How I Met Your Motherből, ma este Hannibal. Jobban belegondolva a sorozatok adják meg a legbiztosabb ritmust, ütemet.
- Azt hiszem, ma már nem leszek hasznos. Persze befejeztem a Whispering Forest fordítását, és írhatnék is valamit, de no - nem érzek erőt semmi akadémikushoz vagy fontoshoz, úgyhogy minden házi és beadandó és házidolgozat holnapra marad, azt hiszem. Egy filmet azért megnézhetnék, mielőtt az önsorsom feletti végtelen közönybe süppedek rossz szokásomhoz híven.
- A vasárnapi angst valahogy átcsúszott pénteki angstba. Minden péntek... valahogy hályogos. Brr.
- Legalább a blogdizájnt befejeztem itt. Nem nagyon van képem viszont olvasókat toborozni, cseréket kérni, promotálni, reklámozni. Nem tudom, kit érdekelnének ezek a sorok; akiket érdekelnek, azoknak úgyis elmondom személyesen, nem?
- A blogolás örök indifferens iróniája.
Címkék: pénteken, vasárnapi angst
