Sikerült megszereznem Oscar Wilde-ot prezentációtémának, tehát tanítás után homlokegyenest fejeltem a könyvtárba. Kivettem egy kézreeső önéletrajzi tanulmányt egy irodalomkritikai elemzéssel; úgyis csak öt-hat percet beszélhetek majd róla, de szinte futottam a metróig, ahol leülhettem és olvashattam végre.

Van ebben valami, amikor újra találkozol egy régi kedves szerződdel, vagy éppen egy új író munkáit fedezed fel - ami olyan, mint egy randevú, ugyanazzal a kótyagos, szédül izgatottsággal jár, türelmetlen, lázas akarással, amikor hazaértem, alig ebédeltem, máris olvastam tovább az életrajzát, félbehagytam, a géphez ültem, kerestem pár (tucat) képet, belekezdtem egy dokumentumfilmbe (Tom Stoppard és Stephen Fry is beszélnek róla), megállítottam, előkerestem a  BBC Wilde DVD-t, de végül viszatértem az életrajzhoz, mégis, már a drámáját olvasnám és nézném és az elemzést tanulmányoznám, készíteném a saját értelmezésem, az előadás diáit farigcsálnám-

És régen voltam ennyire belehabarodva bármibe is, bárkibe is. A Dorian Grey arcképét olvastam tőle, még tizenhét évesen, Kosztolányi fordításában (a magyar verzió cenzúrázott), a Lord Arthur Saville bűnét tartalmazó novelláskötetet, azt is magyarul, és a Boldog herceget - magyarul, megint; fogalmam sincs az igazi művészetéről, minden, amit tudok róla, közvetett, mégis, most egészen olyan, mintha szerelmes lennék (tavasz van, és én belebolondultam egy halott íróba); nem tudok mit kezdeni magammal, csak bolyongok holdkóros révületben, a neve zúg a fejemben - Oscar Wilde, Oscar Fingal O'fflahertie Wills Wilde - lehetséges tézistémák - magyarázni kezdek: az első popsztár, a kreált imidzs, mindennek a zsenialitása - és hogy többet kell tudnom róla, mindent, amit tudni lehet, ami rekonstruálható, el akarok olvasni róla mindent és tőle mindent-

 és szédülök, és alig kapok levegőt.