Hadd meséljem el.

1. LANA

 

Ma (illetve már a múlthéten) (meg azelőtt) úgy döntöttem, megpróbálom a crushomat [nevezzük el Lanának] elhívni egy italra. Mivel bátor vagyok, vakmerő és rendíthetetlen, ezért ezt egy szolidan elécsúsztatott cetli formájában akartam megkísérelni. Erre összefutok vele a liftnél. Köszön. Köszönök. Kínkuss. Kérdezi, elolvastam-e az anyagot. Énse-őse. Jó. Beszállunk. Erre megkérdezi a nevemet.
Ennyire vagyok emlékezetes.
Persze én is mindig elfelejtem mindenki nevét, nemre, korra, rangra és rokonságra való tekintet nélkül, de ő az egyetlen, akinek tudom a nevét erről a szemináriumról, akinek a nevét dédelgetem magamban amióta megláttam éshát nohát.
 

Professzor késik. Állunk az ajtó előtt, én átkarolom magam, mint amikor zavarban vagyok. Persze ő nem tudhatja, hogy zavarban vagyok, mert bár végig az ment a fejemben, hogy "Hey, I have a crush on you" (Lanánk német) ezt nyilván nem mondtam ki hangosan, szóval a szende szótlanságom és hagyjatokmeghalni pozícióm felé feltehetőleg azt az univerzális üzenetet küldte, hogy:
meh. 
Jött egy másik osztálytársam. Nem tudom a nevét, tadam. Legyen Klára. Klára elkezdi mondani Lanának, hogy tud-e csocsózni, mert van ez a kocsma, és akarja őt a csapatában és ráér-e most óra után.
A háttérben én kipusztultam.

 

Mármint nem komoly ez az egész, kicsit (kicsit!) bele vagyok esve, de akkor így éreztem, ahogy süllyedni kezd a szívem.

És süllyed.
 

És kihagy pár ütemet.
 

Aztán leáll.
 

Dumm.
 

Klára azt csinálta, amit nekem kellett volna. Úgy, ahogy nekem kellett volna. Úgy, ahogy én csináltam volna, hetekkel ezelőtt, ha olyan ember lennék, mint ő.
Ezek után kiderült, hogy Klárának már van barátnője, ami miatt majdnem megkönnyebbültem
Mivel az orrom előtt vitatták, hogy bővíteni akarják a csocsócsapatot, ezért Klára udvariasan odafordult hozzám, hogy nem-e jövök velük.

- Ja, nekem még órám van ezután.

- Nem azt kérdeztem - mondja Klára, néz rám, ott van szívem Lanája, néz rám. És hát, ott vagyok én.
És én vagyok ott. Ez a probléma.
Mert én azt mondom:

- Á, szar vagyok csocsóban. És ezt nem hagyhatom ki. - (És nincs nálam pénz. Ezt nem mondtam el.)
Mert én elkezdem kimagyarázni magam.
Mert én rögtön döntök, és én úgy fogok dönteni, hogy fontosabb nekem a sci/fi-fantasy órám, mint hogy ott álljak, a jólszabott kis fekete-fehér ruhámban, a szuicid frizurámmal amely ma reggel ritka rút öngyilkosságot követett el, az elcseszett sminkemmel, és ami a legfontosabb, önmagammal; és álljak ott egy kocsmában, keresve az alkalmat, hogy sikerüljön flörtölnöm Lanával, csak egy kicsit, álljak ott a füstben, várjak, és vagy jól jövök ki belőle, vagy pedig borzalmasan?
És ez a baj újra és újra, hogy én nem ez az ember vagyok. Tudok írni ilyen emberekről, de én nem ez vagyok. Én csak akkor kockáztatok, ha van tétje, és pár perce épp eltemettem magamban Lanát. Szóval azt mondtam: 

- Have fun.

És utána Lana mellém ül, és kér kölcsön egy tollat, én meg ülök, és bámulok magam elé. Lefirkantottam pár üzenetet, amit elécsúsztathattam volna, de mindet kisatíroztam. 

[hosszas önmarcangolás helye, áldozat/kockázat, változni/maradni] 

Hazafelé próbáltam hallgatni az új telefonomat. Találjátok ki, mennyire kompatibilis vele a fejhallgatóm.

A Téli regét kéne olvasom Will Shakespeare-től, de lesújtottan ettem csak, és leültem ide. Mert döntenem kell, de nem tudom, van-e miről döntenem. Mármint ha ezt el lehetett cseszni, akkor én ma elcsesztem, és ha van ennek egyáltalán "vége," akkor ma van. 

Fordítok talán, vagy írok kicsit.

Felnéztem Facebookra. Apa rámírt. Apám rámírta, hogy fájdalommal tapasztalta most vasárnap, amikor egy év után először találkoztunk, hogy nem vagyok elég művelt történelemből, de talán még nem késő elkezdeni a képzésemet. 

Pont ez kellett. Előfordulhat, hogy megírtam neki, hogy a nevelésemről már lekésett. 

És ilyenek most a napok, szóval azt hiszem, ilyen most az életem. Tegnap lefekvés előtt rámtört a midnjárt-vizsgaidőszak pánik, és hogy sosem érem be magam, Sígur Róst hallgattam, hátha lenyugszom, a matracba öklöztem és éreztem, hogy mindjárt elkezdek bőgni, de egyszerűen fáradt voltam ahhoz, hogy álomba sírjam magam, szóval összeszedtem a híres nagy önfegyelmemet, és összeszorított fogakkal végigcsináltam ezt az egész elalvás dolgot, és most összeszorított fogakkal végigcsinálom ezt az egész élet-dolgot; és nyáron talán megyek Finnországba vagy Kanadába vagy Horvátországba, és egyszer, és talán. 

Tudom, hogy akkor változom meg, amikor szeretnék, és ha elégedetlen vagyok azzal, aki vagyok, akkor át tudok alakulni, és ha elégedetlen vagyok az életemmel, akkor bármikor elindulhatok egy más irányba. De nem tudom, elég elégedetlen vagyok-e ahhoz, hogy megérje az erőfeszítést. Egyszerre élem az összes karakter életét, akik velem vannak, és a sajátomról néha egyszerűen elfeledkezem, és nem tudom már, mikor vagyok OOC és milyen műfajban kéne mozognia ennek az egésznek.

De legalább hepiend. Mert arról gondoskodom.