amikor a kitudjahanyadik ember jön, és azt mondja,
hé, bírom amit csinálsz, szóval ugyanúgy fogom csinálni, ahogy te, 
akkor én azt mondom magamban: HAGYOM A FENÉBE
hogy elegem van és ennek így nincs értelme mert mÁr mEgint Egy fIc amI olyAn mIntha Én Írtam vOlna és tudom hogy nagyrajongóm a csaj mert naná mindig az és sosem akarnak bántani vele és szinte soha nem is tudják mit művelnek (érted, sokszor elküldik nekem direktbe, hogy véleményezzem,és azok az én soraim, az én szavaim, az én ritmusaim, az én ötleteim.)

és akkor azt mondom:
PARANOID VAGYOK
az egész baszott magyar nyelv már csak nem a kopirájtom, és szétszedem, érted? sorokra szedem az egészet és meglátom a tükörképem minden törmelékben

és olyan ez az érzés, valamit elidegenítenek tőled, mintha fölkelnél reggel, érted, és kimész, és csinálsz egy teát, követsz még? és lefőzöd, és megiszod, és másvalaki érzi az ízét.
az a tapasztalat a tiéd volt.

ez egy hülye hasonlat.

nem azért van ez, mert én vagyok itt a faszaíró. amióta elköltöztem, már alig írok.

és ezért kéne egy könyvet kiadatni? hogy lehessen SZANKCIÓKAT tenni? hogy időben ordítsam az univerzum arcába, ÉN VOLTAM ITT de
kit akarok legyőzni és miben?

szóval ilyenkor be akarom fogni mindig, és mindig szótlanul elmegyek mellette, és mindig megbánom, ha nem, de ezt most ki akartam ordítani itt, mert bassza meg.

megalázó.

fáj.