Csendben dolgozom azon, hogy ismét megszeressem magam, de ehhez azt hiszem, rengeteg idő és rengeteg erő kell, több, mint gondoltam. Divat elégedetlennek lenni magaddal, és gondolom, sokáig csak póz volt nekem is, aztán meg bamm,baromi ronda vége lett, és már nem tudom, hogyan hagyjam abba, hogyan álljak le, hogyan ne támadjon sírhatnékom a tükörképemtől. Hogyan nyeljem vissza a könnyeimet és nézzek szembe büszkén a szörnyeteggel, amit magamból teremtetten. Hogyan zúzzam szét.

* * *

Szeretem, amikor elvégzek egy kivégzett célt, szeretem úgy kezdeni a reggeleimet, hogy tudom, milyen feladataim vannak aznapra. Gondolom, ezért hiányzik az egyetem. A múltkori szemesztert eléggé elsikáltam, persze, de adott valami ritmust az életemnek, nem csak az órarend, hanem a munkabeosztás miatt, és ez az, amit a vizsgaidőszakban is szeretek, beosztani egy napot száz oldalra, és mindegy, mit teszek előtte és utána, ha megvan. Nem érzek mindent olyan bizonytalannak és kétségesnek.

Lehet, hogy ez az OCDm hagyatéka, a fene tudja. De tényleg segít. 

A nyáron egyszerű céljaim vannak. Megnézni egy filmet, kitakarítani, vásárolni, főzni, megetetni az állatokat, játszani a kutyával, megírni valamit, elolvasni egy ficet. Lehet, hogy kicsit nevetséges, de nagyon megkönnyebbült és boldog vagyok, amikor el tudom végezni őket. 

Persze aggódom, hogy ez nem normális. Mindenki azt mondja, hogy a kalandok spontán születnek, de valahányszor megpróbáltam spontán lenni, hát, az elég szarul sült el. Azt hiszem, egyszerűen nem az az ember vagyok, aki csak úgy beleveti magát valamibe.

A héten néztem egy dokumentumfilmet amerikai sztiptíztáncosnőkről (sztereotípiákon kívül semmit sem tudok arról a világról, tehát érdekes volt), és az egyik lány mondta azt, hogy "whatever comes to my life, I'll try to embrace it", és ez elképesztően tetszett, mert felismertem benne azt, amit el szeretnék érni, amire szerintem megvan bennem a képesség.

Sokáig ezt gyávaságnak éreztem, mert ha belegondoltam abba, hogyan viselkednék egy-egy történelmi korban, rájöttem, hogy nem lennék hős. Hogy én az az ember vagyok, aki alkalmazkodik a változásokhoz, aki "tűr és törődik engedékenyen", és néha ezért kicseszettül utáltam és utálom magam emiatt, ugyanakkor - az alkalmazkodás nem feltétlenül meghunyászkodás. Tényleg lehet egy...ölelés is. 

Lehet, hogy hülyeségeket beszélek.

De azt hiszem, ez a túlélésem forrása. Hogy tudom, hogy nem lehet összetörni. Hogy bármilyen szituáció szembejöhet talán, ha van egy tervem, meg tudom csinálni. És ott van bennem a palahniuki remény, hogy ha tényleg gyűlölni fogom azt az embert, akivé válok, aki vagyok, és sehogy sem sikerül átkarolnom, akkor elég lesz lángra gyújtanom és újra kezdenem. Hogy semmi sincs megszabva számomra. Az arcom sem.