Hosszú hetek (sőt, talán hónapok) múltán elhatároztam, hogy bőven ideje van annak, hogy misére menjek; idáig többnyire az tartott vissza, hogy egyszerűen nem mertem kimenni az utcára - boltba, templomba, sehová. [A közérzetem valahogy vasárnap este körül szokta elérni az abszolút nulla fokot, és fagyos szilánkokra robban a galaxisom. Aztán egy ősrobbanás a szívben, és van erőm előről kezdeni.]

Most felvértezett önbizalommal nekiindultam. A főbejáratnál észrevettem pár ismerőst. Szívesebben elkerültem volna őket [egy tény rólam: nem szeretek köszönni], ráadásul nagyon el voltam merülve a saját kis világomban, úgyhogy inkább a hátsó bejárat felé kanyarodtam. 

Tökéletes pillangóeffektus. Ha nem azt az utat választom, soha nem találkozom a szarkával.

 

A szarka a kerítés tövében ült, a bokrok alatt. Egy pillanatra megálltam, hogy megcsodáljam. Arra számítottam, hogy elrepül majd, de közel engedett. Gyönyörű, kékesfekete és vakító fehér tollai voltak és büszke feje hatalmas, csillogó szemekkel és az ijesztő, groteszk, pestismaszkot idéző csőrrel [oké - a pestismaszk idézi a madarak csőrét, de csak erre tudtam gondolni akkor; a halál különös szépsége egy madárban]. Ahogy figyeltem és ahogy ő is figyelt engem, arra gondoltam, hogy még soha nem láttam szarkát ilyen közelről; és akkor rájöttem. Előre nyújtottam a kezem, lassan, a betonon guggolva, anélkül, hogy hozzáérnék. A bal szárnyával kicsapott, a jobbat nem tudta felemelni. Eltörött. Visszahúztam a kezemet.

Ott guggoltam egy törött szárnyú madár fölött és rögtön éreztem, hogy az én felelősségem. Hogy nem hagyhatom ott. Attól a pillanattól fogva, hogy a szemembe nézett, tudtam. Könnyű persze ómeneket, jeleket vagy csodákat hazudni az életed eseményeibe, az égre, az állatok vonulásába, kövek felszínére; és nem állítom, hogy általánosságban véve jel volt, de én annak vettem. 

Hazarohantam egy dobozért, az volt a tervem, hogy beleügyeskedem, aztán elviszem a legközelebbi ismerősömhöz, akiről feltételezem, hogy van egy üres kalitkája, aztán pedig felhívom a madárkórházat. Mire visszaértem, nem volt ott, és a mise húsz perce tartott. Valahol tudtam, hogy így lesz; és valahol azt is tudtam, hogy ez volt az én istentiszteletem.

Leültem a márvány előcsarnokába, és próbáltam megérteni. Azt hiszem, ez a madár, ez a találkozás arról szól, hogy nem számít, mit gondolok magamról (mit gondol magáról az ember úgy általánosságban), mennyire el van veszve a saját világában vagy saját magában, amikor igazán szükség van rá, ösztönösen jót cselekszik. Én hiszek a zsigeri jóban, és azt hiszem,  ez a legfontosabb dolog, amit a vallásom megtaníthatott nekem. 

A pap ma arról beszélt, hogy merjünk imádkozni és merjük kérni, mert Isten szeret, szívből ad és nem haragszik ránk soha, semmiért, akkor sem, ha megbántjuk; hogy csak a saját szégyenünk miatt érezzük úgy, hogy méltatlanok vagyunk vagy bújdosnunk kell. Hát - életem.doc, szokás szerint. Az evangélium mindig ijesztően jól beletrafál. És valóban örömhír. 

Jó lenne elhatározni megint, hogy mától jobb ember leszek. Annál valószínűleg már most jobb vagyok, mint amit hiszek magamról. Szeretnék többet törődni az emberekkel, akikkel találkozom (az összes törött szárnyú szarkával a járdaszegélyen) és szeretnék többet beszélni Istennel. Tudom, hogy a vallás egy kényes téma, és talán nem illik blogolni róla, de ha ez így van - akkor a fene belé. Nekem fontos, fontosabb, mint mutatom. Azt hiszem, nem az az ember vagyok, aki példamutatóan fog élni vagy szent lesz vagy akármi, de szeretnék jó lenni, amennyire én jó tudok lenni, és tudom, hogy ehhez meg fogom kapni az erőt, ha kérem, tudom, hogy úgy vagyok teremtve, hogy megtaláljam magamban a képességet a törődésre és a jóra. És nem is kell ennek valami malasztos, végső és leigázhatatlan Jónak lennie; csak amire én képes vagyok. És ennyit vár el tőlem.