Néha elfelejtem, miért írok blogot (mármint személyes blogot) (mármint azon túl, hogy így legalább nem a Facebook-falamat spammelem)

Aztán eszembe jut, hogy túl sok mindent felejtek el. És nem tudom, mennyi értelme van belekapaszkodni ezekbe a napokba, ezekbe a percekbe. 

Nem sok mindenre emlékszem a gyerekkoromból, de emlékszem azokra a délutánokra, amik örökké tartottak. A fények lassú változására. A lehetőségekre. 

Huszonkétszer tett meg velem egy kört a Föld a Nap körül, egy víz- és sziklabolygó egy izzó, ragyogó csillag körül, és olyan, mintha az egész utat átaludtam volna. 

És talán ha leírom, ébren tudom tartani magam. 

Csendben dolgozom azon, hogy ismét megszeressem magam, de ehhez azt hiszem, rengeteg idő és rengeteg erő kell, több, mint gondoltam. Divat elégedetlennek lenni magaddal, és gondolom, sokáig csak póz volt nekem is, aztán meg bamm,baromi ronda vége lett, és már nem tudom, hogyan hagyjam abba, hogyan álljak le, hogyan ne támadjon sírhatnékom a tükörképemtől. Hogyan nyeljem vissza a könnyeimet és nézzek szembe büszkén a szörnyeteggel, amit magamból teremtetten. Hogyan zúzzam szét.

* * *

Szeretem, amikor elvégzek egy kivégzett célt, szeretem úgy kezdeni a reggeleimet, hogy tudom, milyen feladataim vannak aznapra. Gondolom, ezért hiányzik az egyetem. A múltkori szemesztert eléggé elsikáltam, persze, de adott valami ritmust az életemnek, nem csak az órarend, hanem a munkabeosztás miatt, és ez az, amit a vizsgaidőszakban is szeretek, beosztani egy napot száz oldalra, és mindegy, mit teszek előtte és utána, ha megvan. Nem érzek mindent olyan bizonytalannak és kétségesnek.

Lehet, hogy ez az OCDm hagyatéka, a fene tudja. De tényleg segít.