Tegnap megmásztam a budai várat G.-vel és Y.-al abban a platformban, ami legalább olyan magas, mint a Gellért hegy. Szokás szerint elfelejtettem, mi történik velem meg a járásommal macskakövön; a helyzeten az sem segített, hogy összesen 3 órát aludtam, a nyári laza 10 helyett, így az egyensúlyérzékem, mint olyan, nem létezett.

Amikor hazaértem és feltettem a Revü utolsó előtti fejezetét - szóval elaludtam közben. 

A teljes fizikai tortúra ellenére, amin képes vagyok keresztülrugdosni szerencsétlen és jobb sorsa érdemes testemet alkalmanként, jól érzem magam a bőrömben, hosszú idő óta először. Végre nem érzem azt, hogy nem merek kimenni az utcára. És pont most nem tudok kimenni az utcára, mert olyan forróság van, mint a sátán lábvizében. Talán megoldaná a problémát, ha legalább az ablakot nem nyitnám ki, de szeretem hallani a szél suttogását. Biztos sokszor mondtam már (nem itt - személyesen vagy akárhogy), de szóval a szél hangja a kedvenc hangom a világon. 

Megbeszéltem magammal, hogy megpróbálok minden nap egy fotót készíteni az ábrázatomról. Jó lenne, ha bármiféle tehetségem lenne a selfiekhez, de a fene belé. Elegem van abból, hogy képtelen vagyok reálisan látni magam. Nincs értelme félni a tükörtől. Bármit is látok ott, szembe kell néznem vele. Szembe kell néznem azzal, mennyire gyáva vagyok megtenni ezt. Tudom, hogy a külsőm nem olyan rossz, de tudom, hogy lehetne jobb is. Ellentmondásban van azzal, amit elvárok magamtól, és azzal is, amit hiszek magamról, a jelenlegi állapotomról. Egyik kép sem valóságos. Szörnyű vagyok és csinos és egy elhibázott, szép korcs. Még mindig azt várom, hogy valaki azt mondja, ez nincs így, és végre el tudjam hinni neki; de a szavakat nekem kéne kimondani, nem bárki másnak. A testem egyedül hozzám tartozik.

—	Joan Didion