Ezt a történetet már biztos meséltem. Egyszer valaki bevallotta nekem, hogy az univerzum undorítja.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert olyan, mintha élne - mondta, egy csillagköd ábrájára meredve a tankönyvben.
És különös volt, hogy őt pont az taszította, ami engem a mai napig lenyűgöz. 

Ma Stephen Hawking dokumentumfilmjét néztem, és az időutazásos résznél megállíthatatlanul zokogni kezdtem - amikor azt magyarázta, hogy az univerzumnak is van egyfajta sebességkorlátozása, hogy semmi nem haladhat gyorsabban a fénynél, és hogy emiatt ha valami ennek a sebességének a közelébe ér, az le fog lassulni, és le fog lassulni vele az idő is.
Igen, él az univerzum, és ami leggyönyörűbb és legfurcsább, hogy törődik velünk. Megvéd a paradoxonoktól és megvéd a sebességektől, feltépi a negyedik dimenziót, hogy ne születhessen káosz. Azt hiszem, soha nem fogjuk tudni felfogni, mennyire szép, mennyire rettenetesen és kétségbeejtően és ijesztően szép is igazából a körülöttünk feszülő, zsibongó, mozgó, táguló világűr; ha megértenénk, az a tudás elpusztítana minket. Látni a kozmoszt a maga valójában talán csak annyi, mint látni Istent. És talán a halálunk után képesek leszünk rá.