nehéz elválasztani egymástól, pedig az időm lassan telik - már fél éve élek itt és élek így és az egész alig egy lélegzetvétel.
(Ki és be.)

Hétfőn elvittem magamat az új Star Wars filmre végre és elvittem magamat vásárolni, és néha szeretek egyedül sodródni a tömegben, más, mint régen, mert már nem érdekel, hogyan tükröződöm a tekintetekben, és én passzívan figyelhetem őket, találgatva a gondolatokat, vágyakat és életeket.

Kedden a jógaóra anyával, ami ellen egész életemben kézzel-lábbal tiltakoztam, de miért is ne. Nem tudom kitartani az ászanákat meditáció alatt - az elmém képtelen egyetlen pontra fókuszálni, elzuhanok, de van valami kiegészítő abban, hogyan billenek ki az egyensúlyomból (szó szerint) ha egyszerre csak egyvalamire kell figyelni. ((I am large, I contain multitudes.)) WHITMAN

A mosógép befuccsol - áll a fürdőszoba a vízben, a ruhákból csavarni lehet, ötpercenként mosok fel, rohangálok rongyokkal és vödrökkel, felmentve a földről a félig kijavított dolgozatokat - még sosem éreztem magam ennyire felnőttnek, és pont ezért: mert egy gyerekkori emlék ugrik be, ahogy anya munkába siet de előtte a mosógép még rönkremegy, és én és a bátyám törülközőkkel sietünk a segítségére, mielőtt beázna az apró fürdőszoba és a szomszéd kiakadna. A szobatársam vidéken van, szóval vagyok én meg a haldokló gép. Na igen. Felelősség.

Szerdán mennék tanítani, a nulladik órám elmarad - egy adminisztrációs hiba, mindhárom órámat törölték, és nem szóltak. Hatkor keltem, ott állok az óratervekkel, amiket három-négy órán át készítettem, és mit tehetnék? Azt mondom: "oh. oké."

Átszoktam a villamosra. Látni akarom a gyönyörű temetőt. Látni akarom a rohadó házakat. Szerelembe akarok esni velük, újra és újra.

Pénteken megvannak az óráim - szokás szerint, amiknél féltem, hogy nem fognak jól sikerülni, fantasztikusan mennek, minden diák csupa vigyor és lelkes tekintet, záporoznak rám az ötletek, a megoldások, a kihívások, a kérdések - akikben pedig bíztam, azok kezelhetetlenek, triplaóra pénteken, szóval megértem, de húsz perce próbálom kipréselni belőlük valamelyik szó helyes kiejtését, rutinpélda, nem nehéz, de a teremben teljes a káosz, és eszembe jut, mennyire lenéztem mindig azokat a tanárokat, akik Nem Tudnak Fegyelmet Tartani, de most őket érzem hibásnak - én minden tőlem telhetőt megpróbáltam, és nem vagyok hajlandó kiabálni, nem vagyok hajlandó fenyegetőzni, nem vagyok hajlandó szemétkedni, kipécézni, büntetni, szóval hagyom inkább az egészet szétesni, és vele együtt a büszkeségemet, és végigtartom az órát és nem adom fel, a végén viszont fölkapom a cuccomat és felszegett fejjel, csattogó cipősarkakkal kivonulok. Utánam kiáltanak, ott hagytam valamit, de nem fordulok vissza, már mind értem ordítanak, és nem fordulok vissza, és érzem, hogy csak most fogják fel a haragomat, amit elrejtettem türelmes szavakba és fáradt mosolyokba.

A tanáriban leülök, és a tenyerembe hajtom a fejemet. Mozdulatlanul ülök, hagyom magam csillapodni, kisimulni, hagyom az egészet megszűnni, hogy jövő héten tiszta lappal és újult erővel menjek vissza. Ketten épp az egyik diákomról vitatkoznak - verik otthon - tudjuk, de nem tehetünk érte semmit - és ez megint megerősít; pontosan tudom, hogy nem rosszindulatból jön, amit tesznek, és legyen övék az a háromszor negyvenöt perc, amit elvesznek tőlem és a tanulástól; néha jár nekik; néha nem tudnak mást, mint rombolni, és én csak csendben el fogok utánuk takarítani.