amikor a jövő egy lehetőségnek tűnt - egy szinte fűtetlen és teljesen üres szobában télen, amit por és csönd lepett; még nem voltak itt a bútoraim, csak pár dolgot hoztam el a régi szobámból - Fitzgerald arcképét, egy lámpát és könyveket; és nem volt ágyam, csak egymás tetejére hajtogatott jóga-matracok, és a takaróm huzatát használtam lepedőnek. Vizsgaidőszak volt, szintaxtist magoltam az asztalon ülve és reneszánsz drámákat motyogtam magamnak, hogy a hangom ébren tartson hajnal háromkor, így magoltam, és fel-alá járkálva verset elemeztem, szóban, angolul, persze, amíg már semmilyen nyelvnek nem volt értelme. Azt mondtam magamnak: itt lesznek a virágaim, ott fog állni egy ruhaállvány, a székemet majd oda teszem; azt mondtam magamnak, a vizsgák jól sikerülnek majd, már csak tizenkét lecke, már csak öt nap, négy, három, kettő, egy.

Mégis, ha újra át kéne élnem az egészet - az időben visszahaladva -, lehet, minden percét gyűlölném.