2014. július 5., szombat at 13:05 with
Tehát mezítláb mentem végig az Andrássy úton, a kezemben a kitiport magassarkúm, a hajamban virágok, az oldalamon N., és zászlót lobogtatva táncoltam, táncoltunk mind-mind mosolyogva - mert hogy a fenébe tudnád letörölni a vigyort a képedről, amikor bárhová nézel, nevetnek rád, amikor a zene lüktet és lüktet és lüktet; a levegő forró, de fúj a szél, valami megmozdul és valami talán változik - a város, a kordonokon túl, karnyújtásnyira, mozdulatlannak tűnik; mintha egy pillanatra megállt volna, hogy lélegzetet vegyen; mintha egy pillanatra az arcába bámult volna azoknak, akik láthatatlanul suhannak az utcáin, és most szivárványszínbe öltözve ropják - annyi-annyi ember és annyi-annyi történet, és mindenkit valami más hozott ide. (Engem az, hogy untam gyávának lenni. Hogy unom a cserepadról bámulni az életemet, a tükör túloldaláról saját magamat; tehát rúzs fel és tus fel és harcra fel.) Egy napra miénk volt Budapest, és ez egy gyönyörű nap volt, és körbenézve - beleszédülve a színekbe - igazán megértettem, hogy van mire büszkének lennünk; hogy ezekre a csupa szív és csupa öröm emberekre büszke lehet a város és a világ.
[Ezeket a cikkeket pedig szeretném megőrizni magamnak:
